Hallottad-e már a negyedik Bölcs történetét? Ő is látta a Csillagot, de odaérni már nem tudott Jézus bölcsőjéhez a három Királlyal. Az Ő története az Álmok Csarnokában mondatott el először, az Emberi Szív Palotájában.
Történt, midőn Augusztus Cézár uralkodott Rómában és Heródes Jeruzsálemben, élt egy ember Ekbatán városában a perzsa hegyek közt, Orontész hegyéhez közel. Artabánnak hívták. Egy szeptemberi éjjelen Artabán házában gyűlt össze a Kilenc Perzsa Mágus, Abdusz, Tigranész, Abgarusz és a többi. Mindannyian a nemesek drága selyem öltözetét viselték, mellükön Zarathusztra jelével: a szárnyas Napkoronggal. Szertartással áldoztak Aura-Mazdao-nak – Istennek.
Minden tanulmány legmagasabbika a Csillagok tudása – mondta Artabán - melyen keresztül megnyilatkozott számomra és még három mágus, Gáspár, Menyhért és Boldizsár számára, hogy elérkezett az újszülött Király ideje! Három testvérem Babilon Templomában figyeli az eget, én pedig emitt. Ha a Csillag újra felragyog, tíz napot várnak rám Templomukban, majd együtt indulunk Jeruzsálembe, hogy láthassuk, a Megjövendöltet, ki Izrael Királya lészen. Eladtam házamat és minden vagyonomat, az árából pedig három drágakövet vettem: egy Zafírt, egy Rubint és egy Igazgyöngyöt, hogy a Királyhoz vigyem. Arra kérlek Benneteket, gyertek velem!
Megmutatta nékik a drágaköveket: a Zafír kék volt, mint az éjjeli égbolt; a Rubin vörös, mint a napkelte; az Igazgyöngy pedig fehér, mint a hó a hegyek hátán, ha beáll az alkony.
Artabán társai hűvösen néztek maguk elé. Nagy sokára Tigranész így szólt: Artabán, ez hiábavaló ábránd. Aki nyomába ered, árnyakat követ csupán. Isten veled!
. Egy másik így beszélt: Egy új feleség alszik a házamban. Nem mehetek Veled én sem. Isten veled!
De Abgarusz, a legidősebb, aki legjobban szerette Artabánt, megvárta, míg a többiek távoznak és így szólt: Fiam, azoknak, akik csodálatos dolgokat látnak, gyakran kell egyedül utazniok. Én már túl öreg vagyok ehhez az úthoz, de szívem Veled tart úgy nappal, mint éjszaka. Menj békével!
A Jupiter és a Szaturnusz oly közel álltak egymáshoz, hogy fényük eggyé vált. Akkor egy ragyogó fehér csillag fénylett fel mellettük. Artabán bólintott: A jel.
Nyugat iránt, felföldeken vágtatott Artabán, legsebesebb lova, Vaszda hátán. Gyorsan kellett haladnia, hogy találkozhasson a Mágusokkal. Maga mögött hagyta Bagisztán városát, hol vízesések hullanak alá a sziklákról. Átkelt a Tigris-folyón Szeleúkia hatalmas városánál, melyet Nagy Sándor építtetett. A tizedik napon, napnyugtakor Babilon falaihoz ért. Háromórányira volt még a Templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma ligetben Vaszda veszélyt szimatolt. Artabán, egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Döntés előtt állt Artabán. Ha segít a férfinek, nem ér oda a találkozóhelyre és a három mágus nélküle indul el. De ha most tovább megy, a férfi meghal.Uram vezess engem a szent úton!
– imádkozott.
A haldoklóhoz lépett. Az övéből egy orvosságot vett elő, melyet mindig magánál hordott, feloldotta vízben, amit egy közeli csatornából merített. Párat cseppentett az öreg két ajka közé. Akkoriban a mágusok orvosok is voltak egyben. Hosszú órák elteltével a férfi ereje visszatért. Ki vagy? Miért adtad vissza az életem?
– kérdezte az öreg. Artabán vagyok Ekbatán városából, Jeruzsálembe tartok, hogy megkeressem a Zsidók Királyát
– felelte. De most már késő, testvéreim elindultak Jeruzsálembe, hogy kiderítsék, hol fog Ő világra jönni
.
Az öreg szelíden Artabánra mosolyodott. Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe – talán csak ennyit: Prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten az utadon, és vigyen el biztonságban oda!
Artabán a Templomhoz lovagolt, hátha üzenetet talál a három Mágustól. Addigra már felvirradt a reggel. Egy kőhalom alatt megpillantott egy darab pergament. Éjfélig vártunk, már nem várhatunk tovább. Most indulunk, hogy megtaláljuk a Királyt. Kövess bennünket a sivatagon át!
Artabán a babiloni piacra ment, eladta a Zafírt, hogy vehessen egy karavánt. Egyenesen Betlehembe indult.
Artabán magasan ült a tevén, elhagyta Damaszkusz kertjeit, a Jordán völgyét, a galileai tavat, de ekkor homokvihar tört ki a sivatagban, és a karavánnak egy hétig vesztegelnie kellett. Három nappal később ért Betlehembe Artabán, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábaihoz fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát. Artabán az utcákat járta, magával hordta a Rubint és az Igazgyöngyöt, hogy a Királynak adhassa. Egy alacsony kőházból egy asszonyt hallott énekelni csendesen. Belépett, egy kismamát talált, ahogy gyermekét csitította, hogy aludjon. Megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket Napkeletről, mire az asszony azt felelte, hogy bizony már három napja, hogy a faluban jártak, és amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek. József és Mária ugyanazon este Egyiptomba indultak a csecsemővel, titokban. Mialatt Artabán hallgatott, a kisded kinyújtotta rózsás kezeit, és megérintette a szárnyas arany Napkorongot a mellén.
Hirtelen vad zűrzavar lármája verte fel az utcák csendjét. Heródes katonái! Meggyilkolják a gyermekeket!
A kismama arca elfehéredett, magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan felkelt, és a ház ajtajába állt. Széles vállai betöltötték az ajtót. A katonák vértől csöpögő karddal siettek az utcán. Mikor megpillantották a szálfa termetű férfit az ajtóban, megtorpantak a meglepetéstől. A kapitány előrelépett. Artabán olyan nyugodt arccal állt, mintha a csillagokat nézné, a szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak. Magam vagyok itt
– mondta, és megmutatta a Rubint a kapitánynak. A mohóságtól ráncok jelentek meg a szája körül. Elvette a Rubint, és hangosan felkiáltott: Tovább! Itt nincs gyerek!
Artabán Egyiptomban folytatta útját, a kis családot kereste Betlehemből. Talált egy nyomot Héliopolisz szikomorfái alatt, de a család már tovább ment. Megállott a piramisok lábánál, és felnézett a Szfinx arcába, megpróbálta megfejteni, miért mosolyog. Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat: Ne felejtsd, a Királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik Őt keresik, jól cselekednek, ha a szegények és alacsony származásúak közt keresik Őt.
Így hát Artabán bejárta a helyeket, ahol a szegényeknek nem volt kenyere, a pestis sokakat ledöntött a lábáról, és bár nem talált senkit, akit szolgálhatott volna, sokakat talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket. Teltek az évek. Egyszer, napkeltekor elővette kebléből az Igazgyöngyöt, és megnézegette azt, utolsó kincsét. A gyöngy egyre fényesebb lett, minél tovább hordta lüktető szíve melegéhez közel.
Harminchárom év telt el Artabán életéből. A haja most fehérebb volt már, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a Királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. A zsidó Húsvét időszaka volt – a város zsúfolt volt az Izraelitáktól, akik hazatértek a Templomhoz az ünnepre. Aznap nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett. Hová mentek?
– kérdezte Artabán egy öregembertől. A Golgotára. Két rablót fognak megfeszíteni ott, köztük egy harmadikat, akit Názáreti Jézusnak hívnak. Sok nagyszerű csodát vitt véghez, de a papok kereszthalálra ítélték, mert azt állította magáról, Ő a Zsidók Királya
.
Milyen Mélyen megérintették ezek a szavak Artabán öreg szívét! Lehet, hogy Ő volna, aki harminchárom évvel ezelőtt Betlehemben született, akinek a születésénél megjelent a Csillag? Artabán követte a tömeget lassú léptekkel. A városból épp kiért, mikor katonákat látott, ahogy egy szakadt ruhájú fiatal lányt vonszolnak magukkal. A lány észrevette Artabánt, és a lábaihoz vetette magát. Látom a szárnyas arany Napkorongot a melleden, Apám is Zarathusztra követője volt, de meghalt, engem pedig rabszolgának visznek az adósságai ellenében. Segíts rajtam!
Artabán elővette az Igazgyöngyöt kebléből. Még sohasem volt ily fénylő, mint most. A lány kezébe adta. Szabad volt. Ez alatt az ég elsötétült, megrázkódott a föld, a házak falai megremegtek, a katonák elrohantak félelemmel telve. Artabán a lánnyal együtt a városfal tövébe ült. Mitől is félt volna? A keresőútnak vége. Utolsó kincsét is elajándékozta.
A föld megremegett még egyszer. A tetőből kilazulva egy súlyos tégla hullott alá, az öreg Artabán homlokára. Levegőhöz nem jutva eldőlt, ősz feje a fiatal lány térdén pihent. Ahogy a lány Artabán fölé hajolt, egy csendes, szelíd hang csendült fel az alkonyatban, holott senki sem járt arra. Artabán beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak: Mikor láttam, ó Uram, hogy éhezel, és megetettelek, vagy hogy szomjazol, és megitattalak? Mikor néztelek idegennek, és fogadtalak be a házamba? Harminchárom évig kerestelek, de soha sem találkoztam Veled, sem nem segítettem Neked, Királyom.
Elhallgatott. A hang, csendes és szelíd, újra szólt; ezúttal a szavak tisztán kivehetőek voltak: Bizony mondom Néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!
Békés ragyogás világította meg Artabán arcát, olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.
A negyedik Bölcs megtalálta Királyát.