Ünnepek és csodák

Életünk legnehezebb pillanataiban, valós vagy képzelt pusztulásunk, összeomlásunk kapujában vajon hányszor suhant át bennünk a gondolat, hogy itt már csak a csoda segíthet. A csodavárás irracionális, a logika szabályainak ellentmondó hitét tehát magunkkal hoztuk a 21. század modern, felvilágosult, anyagcentrikus világába. S ha felnőttként talán már magunk mögött is hagytuk a csodavárás különös izgalmát, gyermekkorunk emlékeiből óvatlan pillanatokban, különösen ilyenkor -, Karácsony közeledtével - mégis ránk köszön a csodák emlékezete.

Különös emlékek ezek, amelyek az egyre sűrűsödő téli homályban megelevenednek. Gyermekkori Karácsonyok hangulatából elfeledett fények, hangok, illatok lopódznak elő miközben a hosszabbodó éjszakák sötétjében egyre jobban hiányzik a fény, az ünnep ragyogása. Az a fény, amelyet a decemberi esték hidegében oly sokszor megannyi színes lámpafüzér ragyogásával pótolunk. Ezzel a külső fénnyel próbálunk emlékezni arra a belső fényre, amely a Karácsony misztériumát jelenti, és amely a leghosszabb téli éjszakák sötétjében gyullad fel, bevilágítva az emberi lélek távoli, porlepte, rég elfeledett zugaiba. Oda, ahol időtlen, mély álmát alussza egy emlék az igazi fényről, az igazi melegről, az igazi ragyogásról. Mellette szunnyad a tudás arról, hogy ezt a fényt csak az önmagára ébredő ember mindent átégető belső katarzisa hozhatja el számunkra.

Merthogy a külső fény csak emlékeztető. Minden hagyomány emlékeztet bennünket arra, hogy akkor keletkezett, amikor elveszítettük saját belső fényünket, belső ragyogásunkat. Akkor keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold, a csillagok, amelyek fénye azóta kísér bennünket, segít emlékezni, tájékozódni utunkon. S a külső fénnyel együtt született meg a kint és a bent, a fent és a lent, a fény és a sötétség, a nappal és az éjszaka.

A teremtésnek ezen a pontján indult el az emberiség azon az úton, amely a csodák világához, a csoda fogalmának kialakulásához vezetett bennünket. Mert hát mi más lenne a csoda, mint az a pillanat, amikor az ember számára kézzelfoghatóvá, nyilvánvalóvá válik, hogy az anyagi világ folyamatai mögött, a fizikai érzékszervek számára rejtetten, a természettudomány számára leírhatatlanul, egy másik világ működik, mely képes az anyagi világot időnként minden természeti törvény ellenére alakítani, formálni.

A csoda tehát – hermetikus fordulattal élve – a „szobrász” közvetlenül megnyilvánuló jelenléte az anyagi világban. Azé a szobrászé, aki Ízisz fátyla mögül, ma már titokban és láthatatlanul alakítja, formálja az embert, és az őt körülvevő teremtett világot. Uralja az erők sokaságát, amelyek finom szövedékéből épül fel minden sejtünk, minden érzésünk, minden gondolatunk. A csoda a világot formáló erők közvetlen és rendhagyó beavatkozása a természeti világ megnyilvánulásaiba. Olyan jelenség, amit ma már nem értünk, ám értettünk és újra érteni fogunk egykor.

A csoda, egyben a beszűkült materiális tudat orvosa, amely rést nyit, megrepeszti, kitágítja, az univerzum magasságába emeli annak határait. A csoda a lélek szintjén a kozmikus Én, a szellemi önvaló, az „Én vagyok” érzésének mindent elsöprő belső katarzisa. Az a pillanat, amikor a lélek belső alkímiájának tüzében önmagára ébred, újjászületik, salakja elhamvad az Önvaló fényében. Az igazi gyógyulás, amelyben a fény törvényt ül a megbetegedett test és lélek sötétsége felett.

Hermész és Aszklépiosz nyomdokán haladva Európa utolsó és legnagyobb alkimista orvosa, Theophrastus Paracelsus, ezt a gyógyulást tartotta az egészséghez vezető út végpontjának, és korántsem tekintett rá csodaként. Mégis csodák kísérték egész életútját, pedig saját bevallása szerint nem tett mást, csupán visszahelyezte az orvoslást szellemi alapjaira, ahol a gyógyítás célja -, az archeus – az első, az eredendő, a legfőbb életszellem felszabadítása az idegen szellemi erők uralma alól. Ha alaposabban megvizsgáljuk, a csoda -, Paracelsus csodája is ebben az értelemben megvilágosodást jelentett.

Érdekes megfigyelnünk azt is, hogy a magyar csoda szó, oly hasonló a tibeti „chöd”-höz, amelynek jelentése megint csak a megvilágosodáshoz kapcsolódik, és a tibeti vallási terminológiában a hamis énelképzelések levágását jelenti az igazi Énről, az atmanról, amely egylényegű az Isteni Abszolútummal. A csoda tehát az emberi egészség szintjén nem más, mint kozmikus gyógyulás, megvilágosodás, a testi és lelki erők visszatérése az archeus, az atman, az örök életszellem uralma alá.

A csodákról tovább elmélkedve tudnunk kell, hogy a Karácsony, és minden szakrális ünnep maga is csoda, az idő csodája. A legtöbb régi hagyomány leírja azt, hogy az idő az ünnep idején megváltozik, más minőségű lesz, megszentelődik. A mitológiai Aranykor időminősége ez, amelyben az embert a kozmosztól még nem választotta el az anyagi fátyol. Az ünnep megszentelt idején a két világ között átjárók nyílnak, s ha csak rövid időre is, a láthatatlan világgal való összekapcsolódás újra megvalósulhat. Az idő csodáját Kronosz, az idő ura, az Ég és a Föld fia hozza el számunkra ünnepkor. Felidézi ezzel szülei hajdani kozmikus egységét, a teremtés nászának kezdetét, saját születésének pillanatát.

A csoda azonban – és ezt fontos megjegyezni - korántsem egyidős az emberiséggel. Mindössze néhány ezer éve létező fogalom, melynek kialakulása szorosan összefügg az emberiség tudatváltozásaival, azzal, ahogyan az isteni létből, a Paradicsomból, az Aranykor időtlen ragyogásából lassan, de biztosan süllyedni kezdett az anyag birodalma felé.

A hagyomány szerint, ahogy az ember a szemeivel a világra pillantott, úgy lett egyre erőteljesebb benne a vakság, ahogy füleivel a hangokat figyelte, úgy vesztette el hallását, s ahogy minél többet evett a föld gyümölcseiből, úgy lett egyre éhesebb. Ennek a korszaknak a kezdetén az emberi szem pillantása még nem tört meg az anyag felszínén, de már látta azt; füle még hallotta a „szférák zenéjét”, de már hallotta a földi hangokat; éhét még a „prána” fényével csillapította, de már belekóstolt a teremtett világ megannyi gyümölcsébe. A két világ ekkor még összekapcsolódott, mert az anyag ekkor még nem jelentett határt.

Az ember még igazi nevén tudta nevezni a dolgokat, mert annak látta őket, amik. Ismerte az Ige hatalmát, így az még nem vesztette el erejét, hogy a földre hullva puszta szóvá váljon. Minden ami jelen volt, látható módon magasabb erőcentrumokból ereszkedett alá, és ezek, miként a bolygószféra és a kozmosz erői is, az univerzum tiszta és zavartalan rendjében működtek. Így a mindenség működésének eredete, célja és valódi módja átlátható volt.

Ezért hát csodáról ebben a világban nem beszélhetünk. A ma már láthatatlan világ ekkor még látszott, miként a bábszínház szereplői, akiknek paravánját nem állították fel a közönség és a bábosok között. Ez volt az ősi szellem-ember, az Ádám előtt élt Adam-Kadmon pusztuló, hanyatló, de még létező birodalma, amelynek értékrendszere a teremtés erői által sugárzott isteni törvényeken nyugodott, ahol az anyagfeletti világ még biztosan állt őrt az élet törvényei felett.

E világ végzetét azonban nem kerülhette el. A Zend Avesztában megénekelt hatalmas birodalom - ég és föld egysége - menthetetlenül pusztulásra ítéltetett. A birodalom két felét összekötő kilenc híd, amelyet a szellem-ember épített, minden eresztékében recsegve-ropogva leomlott, és az ég lassan eloldódott a földtől. Egyetlen híd maradt csak, melyet Csinvatnak neveztek. Ahogyan Hamvas írja: ”Ezen a hídon járnak át a lelkek, akik a földről elköltöztek és a láthatatlanba visszatérnek; a Csinvat köti össze a látható és a láthatatlan világot, az Eget és a Földet, az anyagi és a szellemi teremtést.”. Az élet és a halál hídja ez, a rév, az első és utolsó kikötő, amelyen át a révész szorgalmasan evez…

A csodák kezdetének korszaka volt ez. Az érzéki világba süllyedő emberiség lassan, de biztosan kezdett megállni az anyag talaján, s mentől biztosabban állt ezen, annál bizonytalanabbá vált a másikon, a lassan elsötétülő, láthatatlanná váló magasabb világ felhőútjain. A növekvő bizonytalanságban irányt már csak a halványodó emlékek mutattak, amelyek mítoszokban maradtak fent. Ám ez a tudás is lassan megfakult, feledésbe merült.

Ez volt a csodák kiteljesedésének korszaka. A csoda a mindennapok valóságához tartozott, hiszen már nem volt látható és nem volt hallható a magasabb erők működése. Ezért ekkor már csodának számított, ha a felsőbb hatalmak természetét ismerő beavatottak szavai nyomán a haldoklóba új élet költözött, vagy friss eső hullott a száradó vetésre. Ez a vallások korszaka is egyben. Olyan kor, amikor az ember még tisztelte a szellemi világot és képviselőit, a gyógyítót, a mágust, az orvost, a papot. Hitt benne, hogy egykor maga is oda tér majd vissza, ahonnan a csodák ereje származik. Életét még áthatották a szeretet és a morál bölcsességének ősképei. Hitt, és hitének alapjait az istenek világának magasába helyezte.

A csodák pusztulásának korszakában az ember még tovább távolodott a magasabb régióktól. Elnehezedő bénult ájultságában pedig, „a lélek azzá változik, amit megkíván.”. Elfeledi isteneit és ősképeit, és helyettük saját álomképeinek, varázslatainak mágikus bűvöletében él. Az anyag szakértőjévé válik, aki vágyai szerint épít és rombol, önös érdekeinek és akaratának oltárán áldozva fel a világot. S a vágyait önmagával összetévesztő lélek legvégül önmagát veszíti el, látomásaiba süllyed, vágyaiban él, boldog önfeledtséggel ünnepli földi gazdagságát.

Az én, az ego, önmaga istenévé változik. Célját önmaga határozza meg, és hatalmát arra használja, hogy uralkodhasson a teremtett világ felett. Hamvas szerint: ”A dolgok mértéke az ember lesz, … ami kezdete a mértéktelenségnek és a mértéknélküliségnek.”. S a világba, amely egyre zártabb, egyre kevésbé egész, kiirthatatlanul belopódzik a félelem. Az ember fél, hiszen nem a világot teremtő törvények akaratából cselekszik, és mivel már nem érti őket, félelmében leginkább pusztán harcolni képes velük.

S ez már a csodák nélküli világ, a beszűkült materiális tudat világa, ahol nincs helye semminek sem, ami az anyag törvényei által meg nem magyarázható. A szellemi gőg, a hübrisz világa ez, amely az általa ismert törvényeket kizárólagosnak tekinti, így a világot megfosztja csodáitól. Eltünteti, elfelejteti, eltagadja létüket, meglehet nem véletlenül. Szükségszerűen cselekszik így, nem tehet másként. Így kell tennie, hiszen a csodák felfedezése kozmikus felelősséggel jár. Ráeszmélni létükre annyit jelent, mint szembenézni a világgal, ahonnan származnak. Ez a veszély ebben a világban fel nem vállalható.

Ám lassacskán éppen a természettudomány az, amely felbontja saját határait. Anyagba markoló kezei közül lassan kipereg, elillan a matéria biztonságosnak hitt homokja, és az anyag mögött ott áll újra a fény, melynek állóhullámai teremtik az anyag illúzióját. Születőben van egy új világ, amelynek kapujában az ember új lehetőségek előtt áll. A két világ közötti függöny, amely sosem létezett, eltűnőben van. A csodák világa lassan újra feltárul előttünk, ám hogy valóban emlékszünk-e még működésére, és arra, hogy a kulcsot a zárban mi magunk jelentjük, az még erősen kérdéses. Az, pedig, hogy elviseljük-e a látványt, amely majd a szemünk elé tárul, leginkább saját belső minőségeinkhez kapcsolódik, hiszen a tisztuló homályból az ember először saját kendőzetlen tükörképét pillantja majd meg…

És ezzel újra visszaérkezünk a közelgő Karácsony ünnepéhez, a Krisztus gyermek születésének misztériumához. Ahhoz a misztériumhoz, amelybe a világot formáló magasabb erők az emberiség történelmének legutolsó, jövőt jelentő csodájának rejtjeleit mintázták. Azét a réges-régi betlehemi éjszakáét, amelyen a világ sorsképletének újraírása elkezdődött. Karácsony éjjelén az idő csodájának segítségével ennek rejtélyeihez juthatunk közelebb. Lelkünk legbelső termének csendjében megfelelhetünk annak a szelíd kérdésnek, amely a betlehemi jászolból árad felénk. A kérdésnek, amely kulccsá mintáz bennünket az öröklét világának kapuzárjába, hogy ne lopva, éjnek évadján, törvénytelenül közelítsük meg egykori otthonunk. A kérdésnek, amelyet legkésőbb a halála pillanatában mindenki meghall majd, s amely valahogy így szól: eleget tettél-e a szeretet parancsának, és azzá lettél-e általa, akivé szánva lettél?

Hajdu Ráfis Gábor